4. RÉSZ

A mondat után senki sem mozdult.

A baba felébredt, és vékony sírás tört fel az emelet felől.

Vanessa úgy nézett rám, mintha én tartanám a kezemben az egész jelenetet, mintha a telefon, a meghatalmazás és Daniel hazugságai mind az én tervem részei lettek volna.

– Én nem írtam alá semmit – mondta.

– Hiszek neked – feleltem.

Daniel felé fordult.

– Te tudtál erről?

– Nem.

– Akkor miért szerepel rajta a neved? – kérdezte Rebecca.

– Mert ő intézett mindent! – Vanessa hangja elcsuklott. – Azt mondta, a ház papírjaihoz szükség van rá, mert én leszek az új lakó. Azt mondta, csak egy igazolás.

Daniel az ajtó felé indult.

Rebecca felemelte a kezét.

– Ne menjen sehova.

– Nem parancsolhatsz nekem.

– Nem parancsolok. Figyelmeztetem, hogy az ingatlan-nyilvántartás már megkapta a bejelentést, és minden további lépését rögzíteni fogják.

Daniel megtorpant.

A ház, amelyet egész nap sajátjának nevezett, hirtelen tele lett olyan tárgyakkal, amelyek nem engedelmeskedtek neki: a tulajdoni lappal, a bankszámlakivonatokkal, a közjegyző pecsétjével és azzal a telefonnal, amelyből most egy idegen férfi hangja tartotta vissza.

– Anna, beszéljük meg – mondta.

– Már kilenc hónapja beszélsz.

– Nem akartalak tönkretenni.

– Hanem?

Daniel a tarkójára szorította a kezét.

– A cégem bajban volt. Az egyik befektető kiszállt. Ha nem szerzek gyorsan pénzt, mindent elveszítek.

– Ezért loptál tőlem?

– Kölcsönvettem.

– Engedély nélkül.

– Visszaadtam volna.

Rebecca közbevágott.

– Nem adta volna. A cég főkönyvében további tartozások vannak. Vanessa számlájára utalt pénzt nem üzleti költségként könyvelték, hanem magánjellegű előlegként.

Vanessa a falnak támaszkodott.

– Te a cég miatt csináltad ezt?

Daniel ránézett.

– Miattad is.

– Ne merj rám hivatkozni!

– Azt hittem, szükségem van egy családra. Azt hittem, ha a ház az enyém lesz, minden rendeződik.

Ekkor megszólalt a kaputelefon.

A képernyőn egy elegáns, ősz hajú férfi állt, kezében fémből készült irattáskával.

Rebecca felismerte.

– Ő Martin Hale, a vevő képviselője.

Daniel elsápadt.

– Nem jöhet be.

– Már beengedtem – mondtam.

Martin belépett az előszobába, és egyetlen pillantással felmérte az asztalon heverő iratokat.

– Carter úr – mondta –, a megbízóm tudni szeretné, miért kapott olyan meghatalmazást, amelyet az ingatlan tulajdonosa nem írt alá.

– Én nem adtam neki hamis meghatalmazást.

– A dokumentumon az ön tanúként szereplő aláírása van.

Daniel hátralépett.

– Ez nem bizonyít semmit.

– Dehogynem – mondta Rebecca. – Bizonyítja, hogy ön jelen volt, amikor valaki Anna nevében aláírt.

Vanessa hirtelen felkapta a fejét.

– A múlt héten Daniel megkért, hogy írjak alá egy lapot. Azt mondta, a baba támogatásához kell. Egy üres oldal volt.

Daniel ránézett.

– Nem volt üres.

– De az volt! A felső rész le volt takarva, az alsó részre pedig azt mondtad, hogy a könyvelőnek kell.

Rebecca kivett egy nagyítót a táskájából, és közelebb hajolt a meghatalmazáshoz.

– Anna, nézd meg a tanú aláírását.

A név alatt egy alig látható tintafolt húzódott. Nem Daniel aláírása volt, hanem egy másik emberé.

– Ki az? – kérdeztem.

Daniel arca szürkévé vált.

– Az apám.

A név megütött. Daniel apja három éve halt meg.

Martin lassan összecsukta az irattáskáját.

– Akkor az adásvétel holnap reggel biztosan nem lesz megtartva.

Rebecca felállt.

– És a nyilvántartási bejegyzés megtámadását azonnal elindítjuk.

Daniel a székre rogyott. Nem a ház miatt. A terve szétesett, és vele együtt az a történet is, amelyben még ő volt a főszereplő.

Vanessa a babát nézte a lépcsőnél.

– Én elmegyek – mondta.

– Nincs hová menned – felelte Daniel.

– Van anyám.

Az asszony felkapta a bőrönd fogantyúját.

– És van egy lányom, akit nem fogok egy hazug férfi házában felnevelni.

Daniel rám nézett.

– Anna, legalább a pénzt ne követeld vissza. Ha eladom a részesedéseimet, a cég összeomlik.

– A cég már összeomlott. Csak még mindenki ugyanabban az épületben áll.

– Tönkreteszel.

– Nem. A döntéseid tettek ide.

Másnap reggel Rebecca velem együtt bement az ingatlan-nyilvántartásba. A hamis meghatalmazást zárolták, a vevő visszakapta az előleget, Daniel pedig kénytelen volt eladni az üzletrészét, hogy visszafizesse a hatvannyolcezer dollárt és a keletkezett költségeket.

A válási megállapodásban nem kértem a cégét.

Csak azt, hogy költözzön ki, és soha többé ne használja a nevemet sem pénzügyi, sem üzleti ügyben.

Vanessa külön megállapodást írt alá. A pénz egy részét visszafizette, a fennmaradó összeget pedig havi részletekben vállalta, mert kiderült, hogy Daniel a teljes összeget nem neki adta: több ezer dollárt a saját adósságaira fordított.

Nem lettünk barátnők.

De amikor a folyosón átadta a babát a nagyanyjának, rám nézett.

– Sajnálom, hogy elhittem neki.

– Én is – mondtam. – Csak én tovább maradtam mellette.

Daniel a dolgozószoba küszöbén állt. A kezében egyetlen doboz volt, benne az órája, három ing és az a repedt kávésbögre, amelyet mindig a hazugságai közben forgatott.

– Mit akarsz, mit mondjak? – kérdezte.

– Semmit.

– Ennyi?

– Ennyi maradt abból, amit mondhatsz.

Rebecca mögöttem becsukta a mappát. A rézszínű levél a bőrön megcsillant, miközben a hamis meghatalmazás fölé helyezte a visszavonási nyilatkozatot.

Daniel még egyszer az asztalon fekvő tulajdoni lapra nézett.

A nevem egyedül állt rajta.

Most már ő is látta, hogy egész idő alatt ott volt a válasz.

A baba sírása felhallatszott az emeletre, Vanessa pedig halkan mondta az anyjának:

– Ne tedd le. Ma én viszem.

A mondat után a kis fémből készült irattáska csatja összekoccant, és Rebecca a hamis aláírást a piros pecsét alá tolta.

– Ez az egyetlen név, amelyet többé senki nem írhat alá helyetted.